Vége a processzor tuningolásnak?

Amióta az otthoni felhasználók körében elterjedt a PC, mindig is voltak olyanok, akik szerettek volna még többet kicsikarni számítógépükből. Mivel a teljesítmény nagy részben a processzortól függ, ezért kézenfekvő, hogy a chip sebességének növelésével izmosabb gépet tudhatunk magunkénak.

Igazán a Pentium processzorok megjelenése után kezdett nagyobb méreteket ölteni ez a trend, sokan így tettek szert erősebb számítógépre, különösebb költségbefektetés nélkül (a nagyobb hőleadás miatt ugyanis gyakran szükség volt egy erősebb hűtőegységre). Legendás mértékben voltak túlhúzhatók a 166 MHz-es MMX-es Pentiumok, a 300 MHz-es Celeronok, csak pár példát kiragadva. Az AMD processzorai között is jócskán akadtak ilyen példányok, talán sokan emlékeznek még a grafittal tuningolható Duronokra.

A gyártó szempontjából egyik oldalról teljesen mindegy, mit csinálnak processzorával, miután megvették. Másrészről ha túlságosan túlhúzható egy lapka, akkor esetleg hátrányt jelenthet a gyárilag nagyobb teljesítményre matricázott processzorokkal szemben (sokan az olcsóbbat veszik meg, majd ezt hajtják nagyobb frekvencián). Az Intel ezért vezette be a processzor belső órajelét előállító szorzó „lockolását” (a front side bus megtöbbszörözésével áll elő ugyanis a chip belső órajele, ha a szorzót nem lehet állítani, akkor ezen módon nem is tuningolható a processzor), mely példát az AMD is követte.

Legtöbb fejfájást azonban mégsem az otthoni felhasználók jelentik, hanem azok a kereskedők, akik mindezt nagyüzemi módszerekkel végzik: a gyorsabb sebességre is képes processzorokat átmatricázzák és természetesen magasabb áron értékesítik. Egy ilyen példány megvásárlásával a felhasználó becsapva érezheti magát, ráadásul a chipgyártók is anyagi haszontól esnek el. Ennek következtében az AMD (a céghez közeli információforrások szerint) még szigorúbban figyel és intézkedik a nagykereskedésekkel szemben (főként azokkal, melyek hivatalosan túlhajtott konfigurációkat építenek).