Németországban volt az első munkahelyed, mégis Magyarországon csináltál karriert. Tudatosan alakítottad így az életed?
Nem volt semmilyen kiforrott elképzelésem arról, hogy mit szeretnék csinálni, ezért édesapám javaslatára villamosipari technikumba jelentkeztem. A technikum után nyelvet tanulni, később dolgozni mentem ki Németországba. Itt tapasztaltam meg, hogy milyen az alkalmazotti lét, milyen egy cégnél dolgozni. Lipcsében és Münchenben segédmunkát vállaltam, vasbetont fúrtam, falat bontottam, csináltam, amit a megbízó elvárt.
Sosem vonzott a külföldi karrier?
Nem igazán. Itthon területi képviselőnek jelentkeztem a Leier cégcsoporthoz, ahol fél év után megismerkedtem a tulajdonossal. Észrevette, hogy beszélek németül, és talán a nyelvtudásomnak köszönhetően fokozatosan komolyabb feladatokkal bízott meg. Valószínűleg célja volt velem, mert egyre több közvetlen beszélgetést kezdeményezett, holott bőven voltak főnökeim.
Rájöttél, mi volt az?
Nem tudom pontosan, de talán észrevette, hogy jól kezelem az ügyfeleket. Rövid időn belül regionális vezetőként diplomás szakemberek munkáját irányítottam. Közben egyre jobban zavart, hogy én viszont még nem szereztem diplomát, úgyhogy végül felvételiztem a Károly Róbert Főiskola gazdálkodási szakára. Vezetői munkakör mellett tanultam, közben megnősültem, megszületett az első gyermekem. A szabadidőm jelentős részét lekötötte a vizsgákra való felkészülés, úgyhogy ez egy elég mozgalmas időszak volt.
Meneteltél felfelé a ranglétrán, mégis váltottál. Miért?
Úgy gondoltam, hogy a teljesítményem és az értékesítésben elért eredményeim nincsenek összhangban az erkölcsi és anyagi megbecsülésemmel. Azt éreztem, hogy sokkal többre vagyok képes annál, mint amivel megbíztak. Az évek alatt rájöttem arra is, hogy kicsi az esély arra, hogy ez megváltozzon. Ettől függetlenül sokat tanultam a Leier cégnél, ezért örülök, és köszönettel tartozom, hogy lehetőséget kaptam arra, hogy ott dolgozhassak.
Mikor érezted úgy, hogy eljött a fordulópont?
2005-ben kereskedelmi igazgatói állás betöltésére kaptam lehetőséget egy jelentős építőipari konszern vezetőjétől. Akkor ez egy visszautasíthatatlan ajánlat volt. Közben a testvérem is arra biztatott, hogy szálljak be a kollégájával alapított vállalkozásba. Ez a cég volt a TELL Software Hungária Kft., amelynek fejlesztési fókuszába a GSM technológiára épülő megoldások kerültek.
Mi motivált? Hiszen egy biztos, jól kereső állás helyett választottad a bizonytalant.
Megtetszett a fejlesztés iránya, fantáziát láttam benne, és úgy gondoltam, hogy végigvihetem elképzeléseimet. A cégben volt már hardveres és szoftveres szakember, de kifejezetten kereskedelemmel nem foglalkozott senki. A két állásajánlat között nagy volt ugyan a kontraszt, de engem a vezetői pozíciónál és a pénznél jobban izgatott az, hogy az elindított fejlesztésekhez hogyan lehet az alapoktól felépíteni a leginkább illeszkedő kereskedelmi struktúrát. Tulajdonképpen ekkor döntöttem el, hogy vállalom a kockázatot és beszállok a cégbe.
Az, hogy a vállalkozás keretében termékeket fejlesztünk, számomra nem siker, hanem munka és hobbi egyaránt.
Teljesen elölről kellett kezdened?
Első lépésem az volt, hogy három hónapra Budapestre költöztem egy albérletbe, és nekiálltam felkutatni a potenciális partnereket. Együttműködés céljából felkerestem a biztonságtechnikai cégeket és szerencsére a legtöbb nyitott volt. Az üzleti kapcsolatok megalapozását követően visszajöttem Debrecenbe és elkezdtem a céget belülről szervezni.
Milyen ötlettel indult a cég?
Az első termék fejlesztése egy gyakran felmerülő biztonsági probléma megoldására irányult. Korábban a lakásokba telepített riasztóközpontok vezetékes telefonon keresztül jeleztek be a távfelügyeletre egy betörés alkalmával. A bűnözők viszont hamar rájöttek, hogy a vezeték elvágásával egyszerűen szabotálható a riasztórendszer és így védtelenné válik az ingatlan.Az első termékünk erre jelentett megoldást, mert a kifejlesztett eszköz GSM hálózaton keresztül továbbította a riasztási eseményeket. Bár nem mi voltunk az elsők, akik az átjelzést a mobilkommunikációs technológia segítségével valósították meg, előnyünk mégis abban rejlett, hogy egyszerű és költséghatékony konstrukciókban gondolkodtunk.
Mire vagy a legbüszkébb?
A társadalmi szerepvállalásunkra. Lehet, hogy szakmai ártalom, de minden héten megnézem a Kékfényt. Amikor először hallottam az ároktői banda ügyeiről, – azokról a bűnözőkről, akik idős embereket raboltak ki -, azon kezdtem gondolkozni, hogyan lehetne egy megfizethető életvédelmi megoldást bevezetni. Nem üzleti alapon gondolkodtam, hanem egy non-profit önfenntartó szolgáltatáson. Ebből a gondolatból indult avészhívórendszer fejlesztése. Működésének lényege, hogy a pánikgomb megnyomása esetén néhány másodpercen belül bárki megkaphatja a riasztást a mobiltelefonjára.
Nem félsz, hogy ez sokaknak megfizethetetlen lesz?
Vannak hasonló szolgáltatások a piacon, de erősen üzleti alapúak. Ezeket a legtöbben nem tudják megfizetni, pedig nagyon is szükségük lenne rá. Jelen pillanatban azon gondolkozunk, melyik irányban induljunk el ahhoz, hogy sikeressé váljon a kezdeményezésünk. Azt tervezzük, hogy kiválasztjuk azt a húsz települést, ahol a legrosszabbak a bűnözési statisztikák, és felajánlunk 10-10 készüléket egy éves használatra. Így az érdeklődők költség nélkül próbálhatják ki, hogy mennyire életszerű és gyakorlatias a szolgáltatás. Nekem ennek a rendszernek a bevezetése jelentené az igazi sikert, hiszen az, hogy a vállalkozás keretében termékeket fejlesztünk, számomra nem siker, hanem munka és hobbi egyaránt.
Interjú: Példakép Alapítvány