Vezetékmentes netezés, akár 100 km-nyi távolságból is

Nagyot kaszálhatna az Intel, ha a szexiparban csak a töredékét is képes lenne felmutatni annak, mint amit a vezetékmentes hálózati hozzáférések terén elért. Nevezetesen a néhány tucat méterig használható Wi-Fi jelek foghatóságát alaposan megnyújtotta: egy nemrég tett bejelentés szerint közel 100 kilométeres távolságra. Eric Brewer, az Intel Research Berkeley igazgatója arról számolt be, hogy a hagyományos Wi-Fi hardverrel érték el ezt a teljesítményt, igaz, a szoftveren módosítottak.

Habár nyilván sokfelé hasznát vehetnék a fejlett világban is a felturbózott Wi-Fi-nak (ami a Wi-Fi over Long Distance szavakból a WiLD (vad) elnevezést kapta), az Intel elsősorban nem az észak-amerikai kontinensre vagy Európába szánja fejlesztését. A chipgyártó gigász inkább a fejlődő országokat részesítené a felfrissített vezetékmentes hálózati hozzáférés előnyeiből. Azért ezeket a régiókat, mert itt jellemzően elmaradottabb az infrastruktúra és/vagy hatalmas távolságokat kell áthidalni például egy dél-koreai Szöulhoz képest, amely a világ egyik legsűrűbben lakott városa.

Tulajdonképpen a szoftveres változtatáson kívül még egy módosított antennára van szükség, és a Wi-Fi hotspot többi eleme változatlan maradhat. Ezzel az upgrade-del pedig akár el is lehetetlenítik a WiMax terjedését, hiszen lefedettségben nagyjából megegyezik a két technika. Árban viszont jelentős különbség van: míg adott terület szélessávval való ellátáshoz egy WiMax torony 15-20 ezer dolláros költsége társul, addig ugyanezt a nagy hatótávolságú Wi-Fi tornyok kevesebb mint 1000 dollárból meg tudnák oldani, állítja az Intel.

Brewer átlagosan 7-800 dolláros költséget említett a bejelentés során, és kihangsúlyozta, hogy az olcsóbb kivitelezés miatt sokkal gyorsabb lehet az úgynevezett long-range Wi-Fi terjedése. Ennek azonban csak egy tényezője az alacsonyabb költség, a másik a könnyebb engedélyezésben rejlik. Míg ugyanis a WiMax olyan frekvenciákon üzemel, melyekre engedélyt kell szerezni a helyi hatóságoktól, a Wi-Fi esetében erre semmi szükség; vagyis gyorsabban, kevesebb bürokratikus akadállyal hozható létre egy, ez utóbbi standardra alapuló torony. Persze mindkét megoldás elterjedhet: jelenleg Pakisztán – lehetőségeihez mérten – meglepően nagy összegeket öl a hegyes ország teljes wimaxos lefedésébe. Ugyanakkor az Intel az afrikai Ugandában folytatná le pilotprojektjét, még az idei év során.

Hogyan működik?
Az egyik legnagyobb különbség a standard Wi-Fi és az Intel nagy hatótávolságú verziója között abban rejlik, hogy a nagy hatótávolságú jelek irányítottak: egyik antennától a másikig sugározzák az információt, és nem szórják szét, ahogyan ezt a hagyományos technika teszi. Irányított jelet azonban nem könnyű létrehozni – az antennákat precízen hozzá kell pozícionálni egymáshoz, ráadásul a két antenna között levő (terep)tárgyak is komplikációt (interferenciát) okozhatnak.

Erre megoldást az úgynevezett irányítható antenna jelenti, legalábbis az Intel fejlesztésénél. A fizikai antennák önmagukban nem irányíthatók, ehelyett a két létesítmény közötti jelfolyamot vezérlik egy elektromos jellel (electrical steering). Ennek előnye, hogy az antennák fizikai valóságban kevésbé jó pozícióban levő helyekre is telepíthetők.

További „fejlesztés”, hogy a hagyományos Wi-Fi kommunikációra jellemző protokollok és eljárások egy jelentős részét egyszerűen megszüntették. Például az úgynevezett handshake jeleket, amelyek lehetővé teszik egy PC és egy vezetékmentes router összekapcsolódását a hagyományos Wi-Fi hálózatban, illetve az adatcsomagok ütközésészlelését (collision detection) egyszerűen eltávolították a kommunikációból.