Az Alkotmánybíróság a zajvédelemről

A szabálysértési törvény eredeti szövege két, együttes feltételt határozott meg a csendháborításra. E szerint egyszerre kellett a zajokozásnak indokolatlannak és a megengedettnél nagyobbnak lennie. A taláros testülethez forduló személy úgy vélte, hogy ez utóbbi követelmény nem egyértelmű, hiszen vannak olyan zajforrások, amelyekre nincs megengedett határérték, így a szöveg értelmezése alapján az ilyen zajt okozó ellen nem lehet szabálysértési eljárást indítani.

Bevezetőjében az Alkotmánybíróság arról szól, hogy a világos, érthető és megfelelően értelmezhető jogszabályszöveg alkotmányos követelmény. Korlátoznia kell az önkényes jogértelmezés lehetőségét a jogalkalmazók részéről. A csendháborítás tilalmazásával a jogalkotó a lakott területek, a lakások, a közlekedési eszközök használatának zavartalanságát és a természeti értékek védelmét kívánja biztosítani. A jog ez esetben tehát az emberek, valamint a természet nyugalmát védi. Az idézett szöveg egyfelől feltételezi, hogy vannak megengedett zajok, másfelől azt is, hogy minden zajra (zajtípusra) van a megengedett mértéket meghatározó jogszabály. Ezért az Alkotmánybíróság áttekintette a zajvédelemmel kapcsolatos jogszabályokat. Ezek körébe tartozik a zaj- és rezgésvédelemről szóló, továbbá a zaj- és rezgésterhelési határértékeket tartalmazó rendelet is. Ezekből az derült ki, hogy a határértékek meghatározásának alapvető célja az emberre már káros rezgések és zajok korlátozása, vagyis az egészség védelme.

A szabálysértési törvény – a csendháborítás során – viszont nem az emberek egészségét, hanem nyugalmát védi. A megengedettnél nagyobb zajra tehát ez utóbbi szempontból nincsenek jogszabályi előírások, a határértékhez kötött, zajt okozó tevékenységek előfordulása pedig fogalmilag kizárt (a lakók nyugalmát nem gépek rezgése, hanem például az éjszakai diszkó zaja zavarja.)Talált tehát olyan zajforrást is a testület, amely felettébb bosszantó, mégsincs rá határérték. A kereskedelmi törvény lehetővé teszi, hogy a helyi önkormányzatok – a helyi sajátosságokra tekintettel – szabályozzák az üzletek éjszakai nyitva tartását. Éjszakának számít az este 10 és reggel 6 óra közti idő, üzletnek pedig az étterem, a kocsma, a diszkó – hogy csak a leggyakoribbakat említsük. Az önkormányzat sem rendel decibeleket a szórakozóhelyekhez, így ezekben az esetekben sem dönthető el, hogy a szabályok megsértése megvalósítja-e a csendháborítást.

Hasonló a társasházak és a lakásszövetkezetek esete is. Az ezeket szabályozó törvények megengedik a lakóközösségeknek, hogy a házirendben maguk szabályozzák “a lakhatásuk nyugalmát zavaró zajkeltő magatartásokat”. Ezeknek sincs határértékük, így az egyébként megengedhetetlen magatartásokat ismét csak nem lehetne csendháborításnak minősíteni. Sőt az sem derül ki a szabálysértési törvényből, hogy milyen felhatalmazás mellett tekinthető a zajokozás megengedettnek. Ennek ismeretében lehetne ugyanis csak definiálni a “megengedettnél nagyobb” kifejezést. Így nem egyértelmű, hogy csendháborítást csak a határértékkel rendelkező zajok okozásával lehet elkövetni, vagy a határértékhez nem kötött – vagy nem is köthető – zajokozó magatartásokkal is.

Ezek miatt a jogbizonytalansá­gok miatt vette ki a szabálysértési törvényből az Alkotmánybíróság a “megengedettnél nagyobb” zajokozást, így a csendháborítás megállapításának egyetlen feltétele az indokolatlan zajokozás maradt.

A védelem három módjaEgy szakirodalmi példa a zavaró zajkeltést a kődobáláshoz hasonlítja. Mindkét esetben energiahatás éri az embert, ami ellen azonosan lehet védekezni. Például valamilyen sűrű anyaggal kell körbevennie magát az embernek, amelyről „lepattan” a kő vagy a hang. A becsapódást érezzük, de hatása lecsökken. A védekezés másik módja a vastag és puha anyag használata. Ez elnyeli a kő és a hang energiáját is. Végül harmadik javaslat: kapjuk el a kődobálót, illetve a zajkeltőt. Erre adott lehetőséget az Alkotmánybíróság.