Mégsem függők a megrögzött játékosok?

Az amszterdami Smith & Jones Centre több száz fiatal játékost kezelt, mióta a klinika megnyitotta kapuit 2006-ban. Mióta az intézet kezdi felismerni, hogy a megrögzött játékosok problémája sokkal inkább szociális, mint pszichológiai, új módszerekhez folyamodnak a kezelésben.

Az embereknél, akik másfajta függőségnek is jelét mutatták, legyen az túlzott alkohol, vagy drogfogyasztás, a klasszikus módszerek célravezetőnek bizonyultak. De Bakker úgy látja, ez a fajta többirányú függőség csak a játékosok 10%-át érinti. A többségnek viszont, akik négy vagy több órát is olyan játékokkal töltenek, mint a World of Warcraft, már nem gondolja, hogy a függőségek kezelésére jellemző tanácsadás lenne a megoldás.

“Ezek a srácok olyan tüneteket mutatnak, amik hasonlóak egyéb szenvedély-betegségekhez, függőségekhez, de minél többet dolgozunk velük, annál kevésbé hiszem, hogy ezt szenvedély-betegségnek lehet nevezni. Amire szüksége lenne ezeknek a gyerekeknek, az a szüleik, tanáraik, ez egy szociális probléma” állítja az intézet alapítója. Ezért a klinika megváltoztatta a kezelési programját, hogy sokkal inkább szociális és kommunikációs képességeit fejlessze a kezelteknek, hogy segítsen nekik visszatalálni a közösségbe.

“A játék probléma napjaink társadalmának eredménye,” – mondta Bakker. “A 80%-a a fiataloknak akiket kezeltünk, bántották az iskolában, és el voltak szigetelve a közösségtől.

Azáltal, hogy a megrögzött játékosoknak sikerült mutatni egy helyet, ahol elfogadják őket, a klinika tapasztalatai szerint az esetek többségében sikerült az állandó játékot maguk mögött hagyniuk, és helyrehozniuk az életüket. Az intézet vezetőjének a véleménye szerint, a túlzásba vitt játék azon szülők hibája, akik nem foglalkoztak eleget a gyermekeikkel. Ugyanakkor siet megjegyezni, hogy az online játékosok 87%-a 18 éven felüli, és ha egyszer betöltik ezt az életkort, onnantól maguknak kell keresni a segítséget, a szülőknek már nincs törvényes joga közbeavatkozni.

A fiatalabb játékosoknál, talán az egyetlen lehetőség, ha a szülő megszakítja a játékban a gyereket, és elviszi onnan egy időre, hogy mással foglalkozzon, és idővel megérti, hogy nem muszáj a gép előtt töltenie az idejét. “Ezek a srácok pontosan tudják, hogy mit csinálnak, csak nem akarnak változást. Ha senki sincs ott, hogy segítse őket, folytatni fogják” – fűzte hozzá Bakker. Egy 18 éves fiatal, legalább napi 10 órát Call of Duty 4-el töltött, ezért keresett segítséget. “A COD-ban éreztem életemben először azt, hogy valahol elfogadnak,” mondta a fiú. “Nem segítettek a szüleim, sem az iskola. A klinikán is úgy érzem hogy elfogadnak, és magamat adhatom.”

Játék problémáját amennyire lehetett, titokban tartotta, de ha el is mondta valakinek, senki se ajánlotta a segítségét. “Szerettem játszani, mert ott az emberek nem láthattak, elfogadtak az online karakteremnek, jó voltam valamiben, és egy csoport tagja lehettem. Tudtam, hogy túl sokat játszom, de nem tudtam, hogy mit csináljak. Ugyanakkor segített is, mert ott agresszív lehettem, és a dühömet és a frusztrációt az online világban adhattam ki magamból”.

Amikor 1999-ben két diák 12 iskolatársukat és egy tanárukat lelőtte az Egyesült Államokban, sokan úgy gondolták, hogy ez összefüggésben lehet az erőszakos játékokkal, amit mindketten játszottak.

Bakker szerint, ha a gyerekek szülei, és a környezetük kicsit jobban figyelne rájuk, akkor sokkal enyhébbek lennének a gyerekek gondjai, és akár már helyben megoldódnának a problémák, és a fiatalok visszatérnének a valódi világba a virtuálisból.

“Ha továbbra is szenvedély-betegségnek nevezem a túlzásba vitt játékot, azzal azt sugallom, hogy ezeknek az embereknek nincs választása”, állítja az intézet vezetője. “Ez egy alapvető változás abban amit a problémáról gondolok, és hogy az intézetem hogyan kezeli ezeket az embereket. A legtöbb esetben a túlzásba vitt játék nem szenvedély-betegség, és ebben az esetben máshol kell keresni rá a megoldást.”