Szerkesztői levél: Tolvaj-e vagy?

Évekkel ezelőtt még a mobilport.hu hasábjain foglalkoztam az Artisjus témával, de az elmúlt hetek razziái és hírei alapján újfent aktuális lett az ügy. Már a december közepi razziára is rengeteg hozzászólás és levél érkezett a cikkhez, illetve szerkesztőségükbe emailen, ráadásul akkora zajt csaptunk a hírrel, hogy az Indextől és Origótól kezdve a HVG-n át még a Kuruc.info is átvette tőlünk a hírt, forrásmegjelöléssel.

Keserű népszerűségre tettünk szert a témával, de foglalkoznunk kell vele. Foglalkoznunk kell egyrészt azért, mert a portálunk fő tematikáját kitevő kütyüket, és az azokat vásárló felhasználókat érinti. Másrészről azért, mert mint a legtöbb gyártóval partneri viszonyt ápoló portál nem mehetünk el amellett, hogy ma Magyarországon a forgalmazóknak úgy kell meghatározni a kiskereskedelmi végfelhasználói árakat, hogy bele kell kalkulálniuk egy olyan tételt, melynek alapvetően azért van létjogosultsága, mert minden magyar felhasználót alapból tolvajnak tekint az Artisjus, illetve az alájuk törvényt adó állam.

Logikailag nagyon hasonló ez, mint az áfa: a világon az egyik legmagasabb áfa nálunk, Magyarországon van, mely minden másodpercben égve hagyott villany, illetve megvásárolt kiló kenyér után (a kifizetett bruttó ár 21,26 %-a) jár az államnak. És azért van ez így, mert a fogyasztói társadalmi „evolúció” végkifejleteként ma leginkább a javak megvásárlásával elégítjük ki a szükségleteinket, és ha ez így van, akkor – a szinte tök mindegy, hogy honnan van a pénzed üzenettel – ebből kell adóznunk, hogy az állam se „haljon éhen”. Az Artisjus nagyon hasonló téma: a digitális javak – zenék, videók, filmek – általi önkifejezés, öndefiniálás egyrészről világszerte óriási méreteket ölt, másrészről a technológiai liberalizmus – miszerint a torrent és a zenemásolás ma társadalmilag épp annyira elfogadott, mint egy könyv, vagy dvd kölcsönadása – nem teszi lehetővé és egyben indokolttá azt, hogy minden pendrive-on átadott zene, vagy film megjelenjen a rendszerben.

De miért kéne egyáltalán megjelennie? Mi köze van az Artisjusnak, vagy bárkinek ahhoz, hogy én milyen zenét, filmet adok kölcsön, vagy örökbe bárkinek?

Magyarországon nagy divat más munkájának bagatellizálása, főleg ha a produktum nem kézzel fogható. Ilyen a zene, a film, a tévé, sokszor a grafika és sokféle digitális temék, melyek sokszor több tíz, száz ember és hetek, hónapok, évek munkájának gyümölcsei. Az a helyzet, hogy ha ezek a produktumok nincsenek, akkor ma vagy törzsi énekeket és barlangrajzokat nézegetünk weboldalak és Youtube helyett, vagy pedig az amerikai importzene és filmek azok, amik identitásunkat kulturálisan percről percre tiporják. Na persze nem mintha ez ma nem így lenne, de saját, anyanyelvi tartalmak – zenék, filmek -nélkül azért megnézhetnénk magunkat ugyanúgy értelmi, mind érzelmi evolúciós szinten.

És akkor nem is beszéltünk még az okostelefonokról, vagy a tabletekről, melyek ma már napi több tekintetet találnak meg, mint emberi szemkontaktus történik a világban. Egy elkészített alkalmazás, vagy bármilyen digitális produkciós termék hasznossága ugyan gyorsan avul, elvész (elolvasod a cikket, vagy a könyvet, meghallgatod a zenét, megnézed a képet, a videót), ezáltal onnantól kevesebbet ér számodra, de ezen akkor is rengetegen és sokat dolgoztak.

Az egész sztoriban amellett, hogy „mindenki úgyis lop” filozófiára épít, azt sajnálom a leginkább, hogy a zene- és filmipar Artisjusos visszaosztása mellett senkinek eszébe nem jutnak a fotósok, grafikusok, adatbázis tervezők, programozók, írók, újságírók, akik ugyanannyira, ha nem jobban szívják meg HA valaki nem legális forrásból származó tartalmakat használ, fogyaszt a hétköznapokban.

A gondolkodásbeli közös nevező ott van a jelenlegi rendszer és az idealizmusom között, hogy nem gondolom, hogy valaha kialakulhat olyan állapot, hogy mindenki mindent meg tud és akar fizetni, főleg, ami digitális tartalom és nem kézzelfogható, De az, hogy 2014-ben a tabletekre is kiterjesztjük ugyanezt a modellt, nem innováció. Sokkal inkább kínkeserves ragaszkodás az évtizedes „bevált” gyakorlathoz és generációs kizsákmányolása azoknak az X, Y és Z generációsokká beskatulyázottaknak, akik ma már más digitális platformokon, megoldásokon szemlélik és szolgálják ki a felhasználói igényeket egyidőben.

Mindemellett hadd kérdezzem már meg, tudjuk-e, hogy a bőr, mint adathordozó működik már? Tisztában vagyunk-e azzal, hogy többszázezerre, talán millióra is rúg ma azon magyarok száma, akik nem Magyarországon élnek és ez által nem itthon – Artisjus matricával – szerzik be a kütyüiket, ámde mégis bátorkodnak le-le tölteni egy-egy hazai számot? Na és mi van a Youtube-bal?