A vállalkozó

Emerson Fittipaldi volt a legfiatalabb világbajnok – Fernando Alonso érkezéséig. Hasonló körülmények közt került az F1-be, azzal a különbséggel, hogy ő viszonylag zöldfülű volt bemutatkozásakor (ekkor még nem volt divat pilótákat tenyészteni). Ennek ellenére “Emőke” jött, látott, győzött, kiválóan vette az akadályokat és elfogadva a kihívást 25 évesen világbajnok lett, majd két évvel később ismét diadalmaskodott. Az ezt követő, elhibázott lépésekkel felülírta addigi dicsőségeit, szakmai karrierje gyakorlatilag összeomlott. Mégis, státusza, mint a legfiatalabb győztes még jó ideig érintetlen maradt. A brazil pilóták beáramlását a Forma-1-be az ő inspirálásának köszönhetjük, sok nagy névvel ajándékozva meg a száguldó cirkuszt és a nézőket egyaránt.

Emerson Fittipaldi Nemzetiség: brazil Vb-cím: 2 Futam: 149 1. hely: 14 Pole: 6

A kicsi Emerson (született 1946. december 12-én, Sao Paulóban) nevét az apja által rajongásig szeretett, híres amerikai írónak köszönheti (Ralph Waldo Emerson). Apja, Wilson Fittipaldi egyébként egy igen neves brazil motorsport-újságíró és rádiós kommentátor volt. Ezzel a háttérrel nem csoda hát, hogy Emerson és bátyja, Wilson Jr. is  igen hamar beleszerettek a motorsportokba. Elhatározták, hogy részt vesznek a versenyzés forgatagában, ám apjuk vonakodott fizetni szórakozásukat. Szerencsére ere nem is volt szükség: a Fittipaldi-fiúk sikeres vállalkozók voltak már tiniéveikben is. Az egész vállalkozás egy, az anyjuknak készített kormánykerékkel indult. Ebből építették fel azután virágzó, autókellékekkel foglakozó kis üzletüket. Motoron, motorcsónakban kezdtek ismerkedni a száguldással, aztán jöttek a híres Fittipaldi-gokartok, ezekkel az általuk épített kis masinákkal vált igazán sikeres versenyzővé Emerson és lett brazil gokartbajnok 18 esztendősen – csakhogy duplázhasson egy év múlva! Később, 1967-ben, mikor a Volkswagen-motoros Formula Vee kategória együlésesére váltottak, ő lehetett az egyik pilóta a brazil bajnokságban.

Versenyzői sikerei arra késztették, hogy feladja tanulmányait az egyetemen (mechanikai mérnöknek tanult) és kipróbálja magát külföldön is. Így is tett, 1969-ben megérkezett Angliába, egyedül, használható nyelvtudás nélkül. Kezdetben szerelőként dolgozott, de nem sokat teketóriázott, vásárolt egy Formula Ford kocsit, versenyeken kezdett indulni, s nem kis meglepetésre azonnal nyerni tudott. Hasonlóan lenyűgöző eredményeket ért el a Formula-3 kategóriában is, melynek jutalmaként többen is felfigyeltek a brazilra, és szerződést kapott a Lotustól egy magasabb kategóriába, így 1970-re már arra is készen állt, hogy megostromolja az F2 csúcsait. Gyorsan topformába lendült, olyannyira, hogy a Lotus főnökével, Colin Chapmannal hosszútávú szerződést kötött, és bekerülhetett a saját Formula-csapatába, az 1970-es szezon végén. Chapman ötlete volt, hogy a harmadik pilótaüléssel lehetőséget biztosítsanak Fittipaldinak, tovább fűszerezve az amúgy sem unalmas csatákat házon belül. Ebben a két állandó vezető Jochen Rindt és John Miles is egyetértett, de arra álmukban sem gondoltak, hogy az újonc milyen elképesztő sebességgel kapaszkodik majd fel a ranglétrán. Ahogy fejlődött, úgy kapott látványosan erőre, s lett egyre gyorsabb és vakmerőbb.

Bemutatkozó F1-futama az 1970-es Brit Nagydíj volt, rögtön ezután elcsípte az előkelő 4. helyezést Németországban, és Ausztriában is jól szerepelt. De jött az Olasz Nagydíj Monzában, ahol társa, Jochen Rindt meghalt egy edzésbalesetben. Ezt megelőzően Emersonnak is voltak bukásai nagy tempónál, de úgy tűnt, sebezhetetlen. Itt azonban valami eltört benne, súlyosan megrendült. Csapattársát, Milest is megviselték a Monzában történtek, annyira, hogy örökre elhagyta a Forma-1-et. Alig három bajnoki futammal a háta mögött tehát Emerson Fittipaldi lett az elsőszámú pilóta a Lotusnál. Ezt meg is hálálta, a soros versenyt megnyerte az amerikai Watkins Glenben és eltökélte, hogy összerántja a csapatot. Sikerült, a Lotus konstruktőri bajnok lett, és az egyéni trófea is hozzájuk került – Rindt pontjait már senki sem tudta túlszárnyalni, így az osztrákot posztumusz bajnokká avatták. A következő év sem telt simán, az események ellene fordultak, ami kihatott előmenetelére: súlyos közúti balesetet szenvedtek feleségével, Maria Helenával, miközben Franciaországban autóztak. Emerson összeomlott: noha nem volt vétkes, súlyos sérülései és hosszasan elhúzódó felépülése kikezdte önbizalmát.

1972 azonban a  Lotus éve volt, és Emerson ragyogóan kihasználta a kínálkozó lehetőséget. 12 versenyen 5 diadalt aratott, mellyel bebiztosította a konstruktőri címet a Lotusnak – s őt is világbajnokká koronázták, alig 25 évesen. Minden idők legfiatalabb bajnoka lett a Formula-történelemnek, azóta Alonsó és Hamilton is befogta. Finom kézzel bánt versenyautójával, nyugodt stílusával elkerülte a veszélyes helyzeteket, ugyanakkor nagy kombinátorként tartották számon: tökéletes taktikai és stratégiai elmével bírt, s ez győzelemhez segítette. Bár abban az időben a hatalmas egó volt a menő, Fittipaldi a maga “igénytelen” módján, önironikus megnyilvánulásaival üdítő színfoltja volt a korabeli cirkusznak. A média és a nyilvánosság “zabálta” Emmót, aki jó természetének köszönhetően mindig a középpontba került. Talán brazil temperamentumának tudható be az is, hogy csak nevetve lehetett látni őt a paddock körül, valamint a magánéletében egyaránt.

1973-ban azonban új csapattárs érkezett, és a címvédő zavartan állapította meg, hogy az ijfú svéd, Ronnie Peterson elképesztően gyors. Az újonc nem alázkodott meg nagysága előtt, és szezonbeli 9 pole-jával (Fittipaldi hazájában, Brazíliában is) valamint 4 győzelmével kétséget sem hagyott afelől, hogy számolni kell vele. Emerson neve mellett mindössze három elsőség szerepelt, ám sokkal kiegyensúlyozottabb, következetesebb eredményei miatt az év végén mégis megelőzte a tabellán. Mindez már nem volt elég a trófeához, a harc kivette erejét, s a nevető harmadik, Jackie Stewart ünnepelhetett. Ki tudja, meddig fajult volna a gyilkos rivalizálás kettejük közt, ha nem jön közbe a kecsegtető ajánlat a McLarentől, amit Fittipaldi örömmel fogadott, így ’74-től csatlakozott az új csapatához. Hogy a jól jövedelmező ajánlat vagy Ronnie tehetsége miatt történt mindez, örök titok marad.

Feltehetőleg jól érezte magát McLaren M23-asában, mert újra nyert Brazíliában, Belgiumban és Kanadában, valamint másik négy alkalommal is a pódiumon állhatott. Hangyaszorgalommal gyűjtögette a pontokat, így 1974-ben újra sikerült a nagy diadal, a világbajnoki cím. A ’75-ös szezon egy árnyalattal gyengébbre sikerült, lemaradt a bombaformában lévő zseni, Lauda mögött. Mint derült égből a villámcsapás jött a hír: elhagyja a McLarent egy merőben kétes vállalkozás kedvéért. A bajnok, engedve a családi nyomásnak és hazafiasságának, testvérével, egyben partnerével új csapatot alapított, melyhez megnyerték támogatónak Brazília legnagyobb cukorgyártóját. Így vonult be a történelembe a Copersucar, amelynek autóiban illusztrisan a két Fittipaldi foglalt helyet.

Amint az várható volt, Wilson Jr., akinek néhány eredménytelen szezon árválkodott neve mellett a Brabhammel, nem tudott felnőni a feladathoz, képtelen volt hozzájárulni a csapat fejlődéséhez. Így magára maradva viszont Emerson is hiába igyekezett: a csapat rendre alulmaradt a versenyképtelen géppel. Csak szívósságának volt köszönhető, hogy ebben a formában fenn tudtak maradni egészen 1979-ig. A ’80-as évet már névváltoztatással kezdték, Emerson Automotive-ként futottak. Ám sem az átnevezés, sem az egykori bajnok hírneve nem bizonyult elegendőnek ahhoz, hogy talpra álljanak, sőt ekkorra már a cukoróriás forrásai is elapadtak. Fittipaldi arcán egyre ritkábban lehetett látni az egykor védjegyének számító, füligérő mosolyt. 1980-ban, győzelem nélkül szállt ki – a versenyzést Keke Rosbergre hagyva -, megpróbálta gazdaságilag is kézbe venni a csapatot, szponzorok után kutatott – kevés sikerrel. Az istálló jelentősebb eredmények nélkül, 1982-ben végleg feladta és kihátrált az F1-ből.  Emerson pedig hátat fordítva ennek a csillogó világnak hazatért, hogy a családi vállalkozásokban találja meg újra önmagát – vissza az autóalkatrészekhez.

Persze – hasonlóan más nagy nevekhez – ő sem tudott teljesen elszakadni a versenyzés világától. 1984 és 1996 között Fittipaldi az IndyCar sorozatban vett részt. 1989-ben megnyerte a világbajnokságot és az Indianapolis 500-at. 1993-ban ismét győzött az 500 mérföldes versenyen, valóságos sztárrá nőtt ki magát az Államokban. 1996-ban azonban súlyos balesetet szenvedett Michiganben, eltört a nyaka, és úgy tűnt, soha sem fog versenyezni többé. Nem adta fel, míg otthon lábadozott, folyamatosan arra készült, hogy majd visszatér, s ez óriási erőt adott neki. Ám ekkor kisrepülőjével lezuhant farmja közelében, és olyan súlyos sérüléseket szerzett, melynek hatására végleg szögre akasztotta sisakját.

Visszavonultan, ám újjászületve, mindennap hálát adva istennek éli mindennapjait. Jelenleg csapatfőnök az A1 GP-ben. Rajongói láthatták egy utolsó fellángolását, 2005-ben (59 évesen) a volán mögé is visszatért, az egykori F1-es pilóták részvételével zajló sorozat, a Grand Prix Masters dél-afrikai versenyén, és Nigel Mansell mögött második lett.