Patkányok mindenhol

Biztosan észrevettétek már, hogy a filmekben a gonoszok tipikus gonoszhangon beszélnek, gonoszokra jellemző gesztusaik vannak, és a filmkészítők igyekeznek folyamatosan éreztetni a nézőkkel, kit kell utálni. Ez sokszor egészen szájbarágós, ahogy itt is, de pont nem egy második világháborús játékban kell azt óvodás szinten magyarázni, hogy kik a rosszak. Igen, a nácik. Igen, a valóságban sem voltak kedves, békére törekvő emberek, itt sem kellett volna primitív módon ábrázolni őket, de a két kiemelt német karakter (akik közül az egyiket Dominic Monaghan alakítja) annyira sablonos és fantáziátlan, mint a Marvel eldobható főgonoszai, akiknek csak az a szerepe, hogy kitöltsék az időt, amíg a főszereplők személyisége kibontakozik. Spoileres területre nem tévednék, legyen annyi elég, hogy egyiküknél simán bejátszhatott volna egy pálfordulás, amit nem léptek meg az alkotók.

A fő szálban a második világháború végén járunk, amikor a németek érzik a vesztüket, közel már a bukás, az ellenség a kapuknál, de vannak szupertitkos terveik, amiket nyilván a szövetségesek is szeretnének megkaparintani, ezért beküldenek Németországba egy különböző nemzetiségű katonákból álló csapatot, hátha nekik sikerül. Persze a terv kudarcba fullad, fogságba kerülnek, de így legalább elmesélhetik, milyen ütközetekben vettek részt, hogyan érdemelték ki pozíciójukat az… elit alakulatban.

A főszereplők mindegyikét valós háborús hősök ihlették, de ennek a sztori szempontjából nincs sok jelentősége, az írók nem fogták vissza magukat, bátran színezték ki a történeteket. Nem meglepő ez egy olyan játékban, amiben magányos hősként is ellenséges katonák ezreit küldjük a túlvilágra. Arthur Kingsley-ként Franciaországban indulhatunk bevetésre, Polina Petrova szerepében Sztálingrád háztetőin suhanhatunk át és mesterlövészként próbálhatjuk megmutatni a németeknek, merre van Berlin, Wade Jacksonként légi csatákban küzdhetünk, japán anyahajókat bombázhatunk, és a dzsungelben settenkedhetünk, míg Lucas Riggst Tobrukba kísérhetjük el. Semmi olyan nincs, amit ne láttunk volna még, de legalább a D-Day-t nem lőtték el újra a klasszikus Ryan közlegényes formában, ez is valami.

Derűre háború

Az elején még úgy tűnik, mindebből egy izgalmas, érdekes sztori lesz, elkezdik a karaktereket építeni (Kingsley-ről például kiderül, hogy sok nyelven tud, viszont ezt a tudását végül nem kell hasznosítania), de aztán túl hamar eljutunk a történet végéig, és egy kiszámítható, nem kimondottan katartikus lezárással el is búcsúzhatunk mindentől.

Vannak kimondottan élvezetes küldetések: nagyon szerettem például Petrova sztálingrádi kalandjait, melyek során úgy iktathatjuk ki a járőröző katonákat, hogy szűk járatokon csúszkálunk át, és jó volt a felhők felett repkedni, még ha nagyon korlátozottak is voltak a lehetőségeim, de összességében az egész kampány túl lineáris, még akkor sem ad elég szabadságot, amikor – a lopakodós részeknél – kreativitásra bátorít. Van a linearitásnak az a szintje, amit nem hogy tolerálok, egyenesen kedvelek (vallom, hogy nem kell minden játékba nyílt világ, terelgessenek csak szépen), de itt azon túl, hogy egy csőben haladunk előre, és lőjük, aki lő ránk, nem érdemes semmi mást tenni – még gyűjtögetnivalók sincsenek, amikért megérné letérni a kijelölt útról.

A Vanguard kampánya csak történetet akar mesélni, és ezt annyira agresszívan teszi, hogy játékosként nem az események résztvevőjének éreztem magam, hanem külső szemlélőnek. Minden elemében olyan, mint egy akciófilm (a zenei aláfestés egyébként ennek megfelelően kiváló), amit egy huzamban, hat óra alatt le is lehet darálni (ez tipikus CoD-kampányhossz), hogy aztán továbbléphessünk az élmény magját adó multira.

Hiába jelennek meg különleges képességek a karaktereknél (Wade például a wallhack és az aimbot kombinációját használhatja korlátozott ideig, azaz látja az ellenfelek körvonalát és automatikusan beméri őket, míg Arthur utasításokat adhat csapattársainak), ezeket is csak nagyon rövid ideig használhatjuk, nagyon korlátozott módon, és egyébként sem kimondottan hasznosak, mintha csak jó ötletek maradtak volna a tervezőasztalon, de aztán nem akarta senki összezavarni az egyszerű játékosokat innovációval.

Mindennek tetejébe nálam PlayStation 5-ön technikai problémák is akadtak. Az egyik átvezető során például csúszott a hang, néhány textúra olyan mosott volt, hogy megnéztem, nem PS3-on játszok-e (a motion blurt mindenképpen érdemes kikapcsolni, az némileg javít a helyzeten), és finoman fogalmazok, ha azt mondom, a gépi ellenfelek nem voltak a helyzet magaslatán, lassan reagáltak, és az útkeresés sem ment nekik túl jól. A látvány sokszor lenyűgöző, máskor meg iszonyú kiábrándító; ráférne már egy komolyabb motorfrissítés a szériára.

Tulajdonképpen nincs bennem harag, inkább csak sajnálom, hogy nem hozott ki a Sledgehammer többet a témából, és hogy a Vanguard sem hozza azt a technikai színvonalat, ami ma már okkal várható el. Olyan érzés, mintha visszaugrottunk volna az időben, egy olyan múltba, ahol nem volt a 2019-es Modern Warfare, melynek története és hangulata is kimondottan erősre sikerült, vagy egy Black Ops Cold War, ami ugyan több tekintetben is alulmúlta elődjét, de szintén olyan egyjátékos élményt adott, mely tele volt emlékezetes pillanatokkal. Akárhogy ígérte a csapat, erre a kampányra nem fogunk emlékezni.