Számhordozásom története – a Vodafone elutasított

Számot szeretnék hordozni – Vodafone-tól T-Mobile-hoz. Egyszerű okból: hozzáállás. Azon emberek közé tartozom, akik szeretik, ha kedvesek hozzá, és jól bánnak vele, ha már sokat költ. Emellett a modortalan, félvállról vett magatartás idegesít, és nem szeretem sanyargatni magam más hülyesége miatt.

Elfelejtett roaming
Az egész akkor kezdődött, mikor a nyáron elhagytam Magyarország határát, és a Vodafone szolgáltatása megszűnt. Gondoltam, talán egy Nokia 3310 nem képes automatikusan hálózatot keresni, így találni sem, hát igyekeztem manuálisan eredményt elérni. De a telefonom, mintha kómába esett volna. Éppen az elérzékenyüléshez értem, azonban a tehetetlen düh kerekedett felül: néhány hónapja még tudtam roamingolni, nemcsak Ausztriában, de Németországban is – most azonban mégsem. Kezdtem úgy érezni magam, mintha lakatlan szigeten lennék.

Utcai Internet
A Svájcba tartó busz megállt, lepattantam róla, és keresni kezdtem egy telefonfülkét: életjelt akartam adni, mielőtt valamelyik hozzátartozóm megindítja az életbiztosításomból – halál esetén – járó összeg folyósítását. Még sosem örültem ennyire a Telekom Austria feliratnak. Sietve kerültem ki a mozgássérültek számára fenntartott, félig nyitott kabint, szemem elsuhant egy síkképernyőn, végül beestem a fülkébe, és felvettem a kagylót. Euró keresgélés közben eszembe jutott a hegyek közt előbukkanó nap sugaraitól csillogó monitor: ez ám az esélyteremtő ország, még a gyengénlátóknak is van megoldás a telefonfülkékben. Eh, de ezzel valami nem stimmelt: talán a fogyatékkal élőknek nem éppen a legjobb felület. Körülnéztem, bízva abban, hogy senki sem lát, és átosontam a kabinba – mégse az egész busz röhögjön rajtam. Harsonaszót hallottam lelki füleimben: utcai Internet. Bedobtam fél eurót, és írtam egy e-mailt utasításokkal, a családomnak.

Ügyfél-„szolgálat”
Az otthon hagyott Ericsson készülékemben is Vodafone szív dobog, még anno vásároltam naivan GPRS-alapú Internet-eléréshez. Mivel már akkor a telefonos ügyfélszolgálat rutinból nem fogadta hívásaimat, hónapokig jártam reklamálni személyesen a minősíthetetlen szolgáltatás miatt. A csinos „ügyfeles” lányok a „cellatársaimat” okolták: ha más letölt, akkor nekem lassú, de azt kuncogva titokban tartották, hogy emiatt kit kéne agyonütni. Így a lajhári sebességgel vetekedő Ericsson R600-asom valahol a tankönyveim közt porosodva várta az aláírt két évnyi kötelező együttélés, és az ebből fakadó költségek okozta feszültséggel terhelt szolgálati idő letöltését. De ekkor kapóra jött: családom felhívhatja a 1270-et, és valahogy visszaszerzi az eltűnt hálózatot.

Munkamegosztás
Az Interware szervezésében közeledtem CERN-hez, megannyi rendszergazdával és informatikussal a busz fedélzetén. Pénteken reggel indultunk, és vasárnapra terveztük a hazánkba való visszatérés idejét rövid kiruccanásunknak. Mivel még csak péntek kora délután volt, bíztam abban, hogy este már beszélek családommal. A telefonom azonban néma maradt, és csak szombat délben tért eszméletéhez. Csak a szokásos történt: péntek este a 1270 elérhetetlen volt, úgy tűnik, hogy csupán a kellemes hangú CRM-nek fontos a hívásom, a Vodafone-nak kevésbé. Szombaton hajnalban végül egy női hang élő közvetítésben tájékoztatást adott arról, meglepő, de bizony nincs bekapcsolva a roamingom, és 48 óra múlva ígérte a segítséget. A legközelebbi hozzátartozóm kiállt értem, és ismertette az ügyfélszolgálatossal, hogy akkor már nem is lesz rá szükségem, viszont most annál inkább. További esdeklésre a hölgy végül elnyúló hangon beleegyezett abba, hogy azonnal elintézi, hogy a visszakapcsoláshoz szükséges felületen az OK gombot lenyomja valaki. Nem gond, megértem, lehet, hogy őt csak a telefonkagyló felvételéhez alkalmazzák főállásban. Ismétlem, hajnal volt.

Azonban ahhoz, hogy a roaming újra működjön, az én telefonomat ki, majd be kellett volna kapcsolni. Ezt még valamennyire sejtettem is, csak a „mikor?”-ral volt gondom. Végül az ülőtársam telefonjára kaptam értesítést hazulról, melynek eredményeként számkivetettből kozmopolitává váltam. A mai napig nem tudják a Vodafone-nál megmondani, hogy hova lett akkor a roamingom – valószínűleg valamikor véletlenül kikapcsolták.

Számhordozás I.
A fenti tapasztalatok alapján gyanakvóan mentem be a T-Mobile-hoz érdeklődni afelől, hogyan költhetem el náluk a fizetésem jelentős részét. Flegma, de informatív molett vörös félórányi várakozás után adott tájékoztatást: a számot ki kell kérni. Tovább faggattam, pedig már félig úton volt a színfalak mögé: cégnévre szeretném. Megvonta vállát: rendben. Visszakérdeztem: elég az, hogy több éve előfizetéses Vodafone-ügyfél vagyok? Az ajtóból, ami inkább hátsó- vagy vészkijáratnak tűnt, szólt vissza: nem, az összes cégpapír kell: fővárosi/megyei bíróság nyilvántartásba vételéről szóló eredeti végzés, ügyvédi igazolvány, az ügyvédi irodára utaló bejegyzéssel, eredeti adóbejelentkezési lap, eredeti bankszámlaszerződés, bélyegző, amennyiben nem az aláírásra jogosult jár el, meghatalmazás, és végül, a szervezet nevében megjelent személy saját személyi igazolványa.

Nem cseleztek ki, éppen ezért mentem a Westendbe, ahol megtalálható mindhárom mobilszolgáltató – ha nagyon felidegesítenek, utolsó megoldásként még mindig mehetek a Pannon GSM-hez. Bár húzódozva, hiszen itt is sokat tettek annak érdekében, hogy egy előfizetés megszüntetése miatt több heten keresztül minden második délután legyen programom. Dacolva a bürokráciával, átsétáltam a Vodafone-hoz. Meglepő volt, hogy a CeBIT-en is kiállító Onlinet által forgalmazott ügyfélhívó rendszer terminálján, a képernyő aljában külön opcióban a számhordozás állt (a T-Mobile-nál nem találtam). Itt talán egy órát is eltöltöttem a várakozással. Végül egy másik, szintén molett és vörös hölgy lefegyverzett: kellenek a cégpapírok. Félénken érdeklődtem, hogy mégis minek kellenek azok, most nem vásárolni szeretnék, hanem ellenkezőleg: valószínűleg soha többé. Alkudtam: aláírási címpéldányban maradtunk.

Számhordozás II.
Újra Westend, aláírási címpéldányom ott figyelt az összes cégpapírt tartalmazó dossziémban – velem ma ugyanis nem szúr ki senki, fogadkoztam. Nyomtam a legalsót, félórás várakozás után hívták a sorszámom a hatoshoz. Éppen leültem volna, mikor egy olasz ifjú kért segítséget – aki a 1270-en nem talált angolul beszélő telefonos kisasszonyt – az egymástól egy méterre ülő ügyfélszolgálatos hölgyektől. A legjobb angoltudású egy pillanatnyi várakozást kért tőle. A férfi gyökeret vert, és végighallgatta az esetem – bár nem értette. A hölgy a monitorból néha-néha felnézve egyszercsak cinikusan az aláírási címpéldányom felől érdeklődött, diadalittasan átnyújtottam, alig nézett rá. Felbosszantott: legalább vizsgálná meg, ha már legutóbb ezt hiányolva hajtott el. Jött a következő cinikus mosoly: van 23 ezer forint tartozása – mondta, és már állt is fel. Finoman megemlítettem, hogy ez nem tartozás, hanem az augusztusi telefonszámlám, amit a fizetési határidő előtt jóval befizettem. A csekket kérte. Ráförmedtem: legutóbb miért nem említette ezt is a cégpapírokkal együtt? Visszaült: hát jó, akkor mégis elindítja az ügyet. Éppen hálás lettem volna, mikor a másik ügyfélszolgálatos kiabálni kezdett az olasszal, aki megunta a negyedóráig tartó pillanatnyi várakozási időt, és türelmetlenkedni kezdett. Az önmagából kikelt, palóc akcentusos angollal „csúz námbőr”-t kiabáló hölgy biztonsági őrrel fenyegetőzött, és az ügyfélhívó termináljára mutogatott. Egy másik ügyfélszolgálatos hölgy felháborodott azon, hogy mi mindent képzelnek magukról a külföldiek. Értetlenül néztem, majd szóltam az ügyemet intézőnek, hogy tulajdonképpen azon az érintőképernyőn nincsenek számok, és a szolgáltatások is magyarul vannak írva. Majd ugyanezt elmondtam a palócajkúnak, de egyre nagyobb volt a kavarodás, és a biztonsági őr már fogta is az olasz karját. Megrettentem: ez ma egy Vodafone üzlet a Westend City Centerben, és rögtön bevillant a kérdés: vajon mit fognak tenni velem, azzal, aki el akarja vinni innen a számát?

A szolgáltatás nem lehet rossz
Az itáliai fickó esete miatt kicsit összehúztam magam a piros széken. A hölgyek lecsillapodtak, felfogták, hogy senki sem képzel itt semmit, csak rosszul kommunikáltak, és meg is oldották az olasz ügyét. És máris jövök én: miért vált szolgáltatót? – hallatszik a kérdés. Elterveztem, hogy erre a felvetésre rájuk zúdítom minden eddig beszerzett lelki sérülésemből adódó frusztrációmat, de valahogy mégsem tettem. Megemlítettem, hogy ennyi előfizetéssel a T-Mobile-nál már vállalati ügyfélnek számítok, ráadásul ha még sokat is költök, akkor kedvesek és rendesek velem. Aztán csak kifakadtam: problémám van az ügyfélszolgálatosokkal is – mondtam. Épphogy elhangzott az utolsó hang, kisebb csend lett, és az összes ügyfélszolgálatos rám szegezte tekintetét. A velem szemben ülő fenyegetően visszakérdez: mármint velünk? Láttam, hogy egyik-másik keze ökölbe szorul, majd remegő hangon válaszoltam: nem, nekem csak a telefonos ügyfélszolgálatosokkal van bajom. Megkönnyebbültek, és újra dolgozni kezdtek. Azt a választ kaptam erre, hogy azzal mindenkinek baja van, és az arcán láttam a gúnyos mosolyt – biztosan nem kedveli a telefonos kollégáit. Az ügyemet intéző tovább tanakodott: akkor az a válasz, hogy kedvezőbb tarifadíj, jó lesz? Mondtam, hogy nem, semmiféle jobb tarifáról nincs itt szó, a szolgáltatásuk nem megfelelő a számomra. Ilyen választási lehetőség azonban nem volt.

Végül kaptam egy papírt, amin rajta volt, hogy kikértem a számom, de persze az engedélyért két nap múlva kellett visszamenni, persze postázzák is. Mivel péntek volt, érdeklődtem, hogy vasárnap jöhetek-e. Ezt sajnos nem tudták megmondani, ugyanis úgy sejtették, hogy a központban is dolgoznak hétvégén, de nem voltak biztosak benne.

Számhordozás III.
Másnap kaptam egy SMS-t a Vodafone-tól, hogy nem adják a számomat, az indoklást postázták. Kedden kaptam egy gyakorlatlan kézírásról tanúskodó címzéssel levelet, melyben értesítettek, hogy a bejelentett számhordozási igényemhez kapcsolódó hordozást jóváhagyó nyilatkozatot a 46/2004 (III. 18.) Korm. Rendelet 5. § (9) bekezdés és a vonatkozó egyéb jogszabályok, valamint a Vodafone Általános Szerződési Feltételei alapján jelenleg nem áll módjukban kiállítani. Kérésemet elutasították.

Ahhoz, hogy kiderítsem a valódi okokat újra beutaztam a városba, úti célnak a kispesti Europarkot választottam. Itt tíz perc alatt sorra kerültem, a szőke lány kedves volt, segítőkész. Az indokokat ő sem értette pontosan, ezért hívta a 1270-et nagy tapasztalatra vallva: kihangosítva, közben beszélgettünk, és keresett valamit a számítógépén. 12 perc telt el rock’n’roll zenével, végül a saját mobiljáról is odatelefonált, na akkor valaki végre fogadta odabent a hivatali hívást. A „tartozásom” (eddig azt hittem, hogy a fizetési határidőn túl válik azzá a havi számla) miatt nem adták a számomat (legalább az átmenetileg szót odabiggyesztették volna a nagy és vastag betűs elutasítás elé), de mivel már beérkezett a pénz, vihetem, azonban kezdhetünk mindent elölről. Kikértem a számom, az engedélyért menjek be szombaton.