Lemodellezik az éghajlatváltozás következményeinek lehetséges változatait

A világűrből érkező lézersugár most bebizonyította azt, amit a tudósok már régóta feltételeztek: az antarktiszi jégtakaró alatt bizony nagy kiterjedésű állóvíz található. A jégpáncél alatt lötykölődő nagy tavak több száz kilométeres területen nyújtóznak el, a déli kontinens jeges felszínét megfigyelő műhold által befogott adatok pedig azt mutatják, hogy bizony ezekből a víz igencsak elfolyik – legalább is ezt a következtetést vonták le a Föld jeges részeivel (krioszférával) foglalkozó tudományos szakemberek, a glaciológusok.

A Föld jövőbeli viselkedésének előrejelzéséhez nagyban szükséges a sárgolyó múltbéli folyamatainak megértése, amelyre egyre több lehetőséget ad a számítástechnika és a globális műhold-rendszerek fejlődése. Mindazonáltal, nem a globális felmelegedés tehető felelőssé ez esetben, ugyanis mintegy 700 méterrel a jégfelszín alatt húzódó tavak túl mélyen vannak ahhoz, hogy a felszíni hőmérsékletváltozások hatással legyenek rájuk. Azért fontos a megfigyelésük, mert az éghajlatváltozás hatással van az Antarktisz jégtakarójára, ezért egy eseteleges olvadás során a viselkedése a pontos megfigyelések és modellezések nélkül egyelőre kiszámíthatatlan.

A világ édesvízkészletének nagyjából 90 százaléka van befagyva az Antarktiszt befedő hatalmas jégsapkába. Nem kétséges, ha ez megolvad, hét méterrel is megemelkedhet a tengerszint magassága, nagy pusztítást okozva a parti és az alacsony fekvésű területeken.

A University of California szakemberei szerint mivel a klíma változik, az emberiségnek szüksége van arra, hogy képes legyen megjósolni, vajon mi fog történni a déli jégtakaróval. Ehhez kellenek a szuper számítógépek, melyek segítségével hűen le lehet modellezni, hogy valójában mi is történik a jégtáblákkal. Jelenleg azonban azt még nem ismerik, hogyan viselkedik a krioszférában található víz.

Ehhez kellett az, hogy a NASA déli sarkvidéket megfigyelő műholdjáról lézer segítségével feltérképezzék az Antarktisz alatti területeket, a folyamat hasonló hang lokátorok által kibocsátott hanghullámokkal történő a víz alatti területek megfigyeléséhez. A műhold bemélyedéseket figyelt meg a jégtakaró felszínén, ezek pedig nagyjából a rejtett tavak vízszintjének változásával egy ütemben mozogtak a gleccser alatt, amely szinte jégfolyóként vándorol.

„A terület igencsak gyorsan változik, ezért nem lehet más okra visszavezetni, csak a felszín alatti víz mozgására.” A „gyors” ebben az esetben egy relatív kifejezés, mivel a gleccserek iszonyatosan lassan mozognak. Nagyjából azt jelenti, hogy egy 30-szor 10 kilométeres tó úgy okozott kilenc méteres szintkülönbséget a felszínen, hogy körülbelül 30 hónap alatt apadt el.