Halláskárosult generáció(k)

1979 nagyon fontos év volt a zenerajongók körében. Ekkor jelentette be a Sony első hordozható kazettalejátszó berendezését, mely aztán walkman néven vált híressé. A készülék roppant egyszerűen működött: a ceruzaelemek és a kívánt kazetta behelyezését követően fel kellett csak tenni a fejhallgatót, így máris bárhova magával vihettük kedvenc dalainkat. És ekkortól ünnepelhetjük a halláskárosult generációk megjelenését is.

A probléma ugyanis már lassan három évtizede létezik, de mindmáig jelen van a – főleg fiatalkorú – zenerajongók körében. Többnyire maximálisan fel van tekerve a hangerőszabályzó a kis eszközökön, függetlenül attól, hogy kazetta, CD vagy flashmemória van a masinában. A közvetlen közelről hallgatott hangos muzsika pedig rendszerességgel párosulva már nem egy generáció fiataljait tette nehezen hallóvá. Nem lehet ugyanis azonnal érezni az üvöltő zene hatásait – az ember füle ugyan csenghet egy darabig, de utána úgy érzi, hogy minden rendben van. A figyelmeztetések pedig feleslegesnek tűnnek – a gyártók hiába intik óva az embereket, jó részük nem foglalkozik vele.

Friss eredmények
Ezt támasztotta alá az a tanulmány is, melynek elkészítése során két holland középiskolát látogatott meg egy kutatócsoport. Azt vizsgálták, hogy mennyire vannak képben a diákok a hangos zene ártalmait illetően. Az „MP3-lejátszó generációja” meglepően alapos tájékozottságot mutatott ezzel kapcsolatban, vagyis tudatában volt annak, hogy halláskárosodást okozhat a feltekert hangerő. Ennek ellenére többségük gyakorlatilag nem is használta MP3-lejátszójának ezt a funkcióját, folyamatosan teljes hangerőn hallgatta dalait. A kutatást vezető Ineke Vogel ezért azt javasolta a szülőknek, hogy feltétlenül figyeljenek oda a gyerek zenehallgatási szokásaira, és ha kell, beszélgessenek el vele annak veszélyeiről. 40-50-60 évesen ugyanis már nem lehet a természet regeneráló képességére bízni a fülek ellen korábban elkövetett merényletek kijavítását – a kiölt hallósejtek nem nőnek vissza, aminek „köszönhetően” lassan, de biztosan romlik (extrém esetekben el is veszik) a hallás.

Érdekes, hogy az a generáció, amely annak idején a walkmannel kezdte, és most a szülői korosztály feladatait kezdi gyakorolni, kevésbé tájékozott e téren, mint csemetéik. A fókuszcsoportokkal végzett beszélgetések során kiderült, hogy a szülők jó része nincs tisztában azzal, milyen károkat okozhatnak az MP3-lejátszók. Alig pár diák nyilatkozott úgy a 73 megkérdezett tanulóból, hogy otthon felhívták a figyelmét erre a problémaforrásra. Éppen ezért a kutatók úgy találták, a lejátszókat gyártóknak kell lépniük, például olyan kijelző szolgáltatást építhetnének a készülékekbe, amelyek decibelben mutatják meg, mekkora erőhatás éri hallószerveinket.

Hol a határ?
Általánosságban igaz, hogy az emberek nem tudják, mekkora hangerő lehet veszélyes. A 90 decibel körüli vagy annál magasabb értékek már képesek hosszan tartó károsodást okozni, érdemes tehát ezt észben tartani. Még akkor is, ha úgy tűnik, ez a hangerősség még nem problémás – a fül csak 120-140 dB-nél érzi túl hangosnak vagy fájdalmasnak a zenét. Vogel csapata ökölszabályként azt javasolja, hogy tartósan ne tekerjünk a maximális hangerő hatvan százaléka fölé fülhallgató és hetven százaléka fölé fejhallgató esetén, és akkor minimálisra csökkenthető a hallásvesztés kockázata.