Mire képes a LED-es háttérvilágítás?

Az idei év elejére csendes forradalom bontakozott ki a folyadékkristályos kijelzők piacán. Nem, nem a 3D-ről lesz szó, az ugyanis – minden, a médiából ömlő információ ellenére – ma még kuriózumnak számít. Egy sokkal olcsóbb, könnyebben alkalmazásba vehető és relatíve nagy előnyöket nyújtó fejlesztés gyors sikeréről és elterjedéséről számolhatunk be: a LED-es háttérvilágítás jött, látott és győzött.

Szemben a hidegkatód fénycsöves háttérvilágítással, a LED-es kialakítás kevesebbet fogyaszt, vékonyabb kivitelt tesz lehetővé, ráadásul mindemellett még szebb képet is biztosít a kijelzőnek. Utóbbit az egyenletes megvilágításnak köszönhetik az olyan készülékek, mint a Sharp nálunk járt LC40LE600E sorozatú tévéje; az előd modelleknél előforduló, foltszerű fényes felületeket produkáló háttérvilágítás végre a múlté. Ennek ismeretében nem is meglepő, hogy az új HDTV-k gyakorlatilag egyöntetűen ezt a megoldást alkalmazzák.

Külcsín
De térjünk rá a Sharp televíziójára! A hozzánk érkezett modell a nagyképernyős televízióknál megszokott módon, a fém talpazattal egybecsomagolva, de a paneltől fizikailag különválasztva került dobozába. A hozzá mellékelt csavarokkal viszonylag gyorsan rögzíteni lehet a készülékhez, melyet követően már csak a tápkábelt kell bedugni a készülék hátsó panelének jobboldalára, illetve a hálózatba, és készen is vagyunk. Meg kell jegyezzük, hogy a nálunk járt tévé – annak ellenére, hogy minden, hozzá adott csavart rögzítettünk – enyhén előrefele dőlt. Ez nem rontott sem a látványon (köszönhetően a nagy betekintési szögeknek), sem a stabilitáson, de oldalról nézve bántotta esztétikai érzékünket.

Az Aquos családba tartozó tévé előlapján négy, információs LED-et találunk, többek között a bekapcsoltságot jelző vörös/zöld diódát. Jobb szélére kerültek a távirányítóval is vezérelhető funkciók gombjai – ki/bekapcsolás, menü, csatornaváltás és hangerőszabályzás. A csatlakozók egy részét is ide álmodták meg a japán mérnökök: egy USB és egy HDMI port, fülhallgató bement, illetve az RCA-kábel csatlakozói mellett még a főként fizetős szolgáltatások használatára tervezett CAM-kártyákat fogadó CI Slot található itt.

Ezzel azonban még nem ért véget a csatlakozók sora, a hátlap baloldalára került két további HDMI port, két SCART csatlakozó, illetve az antennakábel aljzata. A Sharp emellett gondolt azokra, akik nem HDMI kábellel kötik össze az eszközöket (PC-hez analóg RGB csatlakozó) és azokra is, akik a hangot külön vezetéken „lövik át” – akár digitális audiokábelt is használhatunk (természetesen az analóg csatlakozók sem maradtak le). Ugyanakkor továbbra sem jár a tápkábelen kívül semmilyen más közvetítő közeg a készülék mellé. Lehet lamentálni arról, hogy ez jó-e (az ember olyan minőségűt és méretűt vehet, amilyet csak akar), vagy rossz (ha már kifizette a tévét, igazán mellékelhetnének hozzá egy HDMI-vezetéket), de tény: ha erre nem készülünk fel, akkor az összeszerelést követően az önfeledt filmnézés helyett máris indulhatunk a legközelebbi (szórakoztató)elektronikai boltba.

Bekapcsolva
Azt talán említeni sem kell már, hogy a készülék full-HD, azaz 1080p felbontást kínál – ma már nem kérdés ez a 40 colos vagy annál nagyobb méretű készülékek esetén. Ami viszont említést érdemel, hogy a Sharp nem használt ólmot a tévé létrehozásához, ami igen környezetbarát lépés volt a japánoktól. És ha már szóba került a környezet: a készülék jelentősen kevesebbet fogyaszt elődeihez képest. A vállalat állítása szerint az energiatakarékos opciók alkalmazásával akár 40 százalékkal is csökkenhet az energiaigény. Teljesítménymérőnk szerint 75 wattal kell számolni használat közben, ami dicséretesen alacsony.

Meg kell azonban említenünk, hogy sajnos a LED-es kialakítás nem a technika által biztosított legjobb, ennek elsősorban költségtakarékos szempontjai voltak. A televízió háttérvilágítása ugyanis arra nem képes, hogy az egyes képrészletekhez igazodó erősségű háttérfényt biztosítson, amivel tovább lenne mérsékelhető a fogyasztás (értelemszerűen a kép sötétebb tartalmú részeihez alacsonyabb fényerősség is elegendő lenne).

A készülék még „csak” 50 Hz-es frissítéssel bír, de ebben az árszegmensben ezt el kell tudni fogadni. Ugyan a rivális gyártó 600 Hz-éhez képest alacsonynak tűnik, de ne feledjük, az emberi szem már a másodpercenkénti 24 képkockát is összefüggő képnek látja – tapasztalatunk szerint csak a „vájtszeműek” látják a különbséget, az úgynevezett „ghosting” hatás minimális. A képminőségre egyébként sem lehet panasz: a dinamikus kontrasztarány meglepően mély feketék megjelenítésére teszi képessé a televíziót. A sötét részek nem válnak egybefüggő fekete masszává, az apróbb részletek is megmaradnak. Az X-GEN panel pedig színgazdag látvánnyal kápráztatja el a nézőt.

A készülék menüje viszonylag részletes testreszabást tesz lehetővé a hang és a kép tekintetében. Utóbbira (háttérvilágítás, kontraszt, fényerő, szín, tónus, képélesség) szükség is lesz, mivel például a LED-es háttérvilágítás túlzott ereje elronthatja a látványt (és megnöveli a fogyasztást). Nem kapott médialejátszót, nem rendelkezik beépített médiatárolóval és még csak nem is Internet-képes a tévé, de ne feledjük, hogy ez a Sharp kínálatának egyik alapmodellje (és így a legkedvezőbb árú LED-es LCD-k egyike). DVB-T tunere révén pedig nem okoz fejtörést az analóg sugárzásról digitálisra való átállás sem.

Felpörgetve
Nagyfelbontású tévét DVD playerrel összekötni vétek – ha már rendelkezésünkre áll 1920×1080 pixel, akkor illik azt ki is használni. A Sharp ezért rendelkezésünkre bocsátott egy Blu-ray lejátszót: a BDHP22 modell érdekesen ötvözi a 80-as évek báját a modernkori tudással. Videomagnó méretű készülékházzal és a kazettás magnók idejéből ismerősnek tűnő kezelőszervekkel rendelkezik, miközben támogatja a legújabb HDMI csatlakozást (1.3) és BD-Live Ready (BD-R 2.0, BD-RE 3.0), azaz akár Internethez is csatlakoztatható.

Mivel mind a tévé, mind a lejátszó rendelkezik Aquos linkkel, ezért szinte teljesen mindegy, melyik készülék távirányítóját vesszük a kezünkbe, mindkét eszközt tudjuk vezérelni. Xbox tulajok számára ismerős motívum az előlap közepén látható Blu-ray disc logót körbefogó kör – a fehéren világító LED kék színűre vált, ha a masina lejátszásra kész. Működés közben közelről hallható a hűtőventillátor hangja, de két-három méterről már gyakorlatilag nem észlelhető a zaj (az pedig ritka, hogy az ember a lejátszótól fél méterre ülve nézzen egy több mint 100 centiméteres tévét).

Kaptunk a készülékhez egy demo BD-t (Time to view Blue vol. 2), ennek elindításával – a lemez behelyezését követően – 21 másodperc alatt birkózott meg a lejátszó, ám a Mel Gibson alakításáról ismert Rettenthetetlen (Braveheart) című filmet tartalmazó Blu-ray lemezről való lejátszáshoz már 53 másodpercet kellett várnunk. Persze DVD-vel is meg lehet próbálkozni: a BDHP22 képes „felskálázni” az alacsonyabb felbontású filmeket, azaz interpolációval (extra, egyébként nem létező, a szomszédos pixelekből átlagolt képpontok beillesztésével) HD-közeli látványt hozhat ki régi filmjeinkből is.